Szuletes

Sötét van. Nagyon sötét. Nem látok semmit. Tényleg semmit. Ez az ismeretlen, végtelen feketeség körbevesz, magába ölel és megfojt. Semmi. Semmi. Semmi. Nem létezés. Vagy mégis? Csak kavargok. Kavarog a lelkem. A..hol is? Nem tudom. Csak kavargok. Vajon létezem egyáltalán? Erre nem tudnék válaszolni. Eddig még senki sem tudta megmondani, mit is jelent létezni. Vajon élnem kell ahhoz, hogy létezzem? Csak kavargok itt. Valami örvényben. Valahol a semmiben. De mégis, mintha lennének gondolataim, mintha üresen köröző lelkem élne. Pedig cselekvőképtelen vagyok. Csak hagyom, hogy ez a végtelen valami magába szívjon. Jó itt. Nyugis. Létezés-nem létezés határán…olyan…kellemes?
Kellemes? Mi is az? Nem tudom. Miért is gondolom, hogy jobb élni és tényleg létezni, mint itt sínylődni, amikor eddig nem tapasztaltam az ellenkezőjét? De akkor hol voltam eddig? Hol vagyok most? MI VAGYOK ÉN?
***
Áú. Ez fájt. Megzavarták csendes álomszerű állapotomat. Egy éles hang a bűnös, mely időnként megszakad, majd újra felhangzik. Píííí. Píííí. Píííí. Az első hangok amiket hallok. Szörnyűek. Élesek. Nem akarom, legyek újra süket! Basszus, hagyja már abba! Szétmegy tőle a fejem? A fejem. Heh. Ez mókás. Van nekem egyáltalán olyanom. Hogy nézek ki egyáltalán? Píííí. Píííí. Píííí. Kezdem megszokni. Ilyen hát hallani. A monoton hang lassan gyönyörű dallá komponálódik üres elmémben, állandósága segít visszakerülni öntudatlan valómhoz. Nem tudom, mennyi ideig voltam így. Nem érzem az időt. Ezer év…egy perc? Nem tudnám megmondani biztosan.
***
Lassan tisztulnak gondolataim. Miért? Rossz érzés tölt el. Mintha egy robbanás készülődne. Egy vészjósló robbanás. Valamim, valahol vészjóslóan megemelkedik, torkomon hideg, fagyos levegő tör be, végigfut a testemen, elér a tüdőmhöz és…eddig azt hittem nincs hangom. Vicces, hogy így kell rájönnöm: van hangom. Hatalmasat üvöltök, teli torokból. Nagyon fáj. Kegyetlenül. Szúr az oldalam. Éget. Ez a pokol, ez a pokol, ez a pokol! Tompa agyamba mintha tűt szúrtak volna, a fájdalom hidegvízként ér. Szenvedek. Mintha meg is ugrottam volna, de valami leköt. Valami meleget érzek a torkomban, a szám szélén…és megérzem az ízét. Ez vér. Ez az én vérem. Vajon a tüdőmből szakadt fel, vagy pedig az ordítástól sérült meg így a torkom? Félek…remegek…
***
Újabb robbanás. Most megsajdul a fejem. Még egy démon. Érzek. Tapintok. Olyan hideg fémes…körülöttem minden. Fázok. Egyre jobban fázok. Kétségbe esek…mik ezek? Most dühös vagyok. De kire? Mire? Félek. Félek. A könnyeim végigcsordulnak arcomon. Le a számba. Sósak.
***
Uram isten! Bassza meg! Az eddigi legdurvább dolog. A fejem majd szét robban. Ki akar jönni a homlokomon az agyam. Nagyon fáj. Megint felüvöltök. Szaporábban lélegzem sírok. Még mindig fáj. Ehhez a robbanáshoz viszont fény is tartozott. Nagy fehér. Nagyon nagy
Fájnak a szemeim is. Istenem, tisztul a kép, enyhül a fájdalom… Újdonsült idegrendszerem kezd magához térni és lenyugodni. Jól van. Csak szép lassan. Körülnézek. Hosszú, fekete hajam a szemembe lóg. Félresöpörném, de nem tudom. Le vagyok szíjazva. És megint eluralkodik rajtam a hideg. Didergek.
***
Most, hogy látásom tiszta, zavartan körülnézek. Furcsán megtapasztalom a világot,  mohón szívom magamba a levegőt A tüdőm tágul. Beszív – kifúj. Újra és újra. A fények forrása a plafonon lévő két hatalmas fénycső. Még csak ezeket látom. Még homályos minden… Körülöttem emberi alakok jelennek meg. Nem látom jól őket, de mintha maszkot viselnének. Ó igen! Lehetnek vagy tízen. Mondanak valamit. Motyognak. Tisztán hallom, de nem értem. Próbálok beszélni, de rám se hederítenek. Egyre jobban rettegek…
***
Elővesznek valami poharakat. Italt töltenek bele és isznak. Én is kérek! Hallom, ahogy az üvegpoharak egymáshoz csapódva csörögnek. El-elcsípek egy-egy szót amit mondanak. „Istenek…isstenek…va….k…teremtünk…élet.." Lassan megértem a szavaikat. És vajon már lehet azt mondani rám, hogy létezem? Élni már élek. Megszületni rossz volt. Egy szenvedés. Azért szenvedtem, hogy aztán egy életen át nyomorogjak, majd ugyan ilyen kínok közt meghalnak? Nem, nem! Vissza akarok menni. A végtelen nyugalomba, ahonnan jöttem. Ahová így is, úgy is visszakerülnék. Lehunyom a szemeim. Már nem félek. Senkitől és semmitől. Lassan elzsibbadok. Még hallom, ahogy körülöttem pánikba esnek és zavarodottan ide-oda rohangálnak. Kiabálnak. Megtörténik minden, ami eddig történt velem. Visszafelé. Az ismerős hang. Píííí. Píííí. Píí… Hirtelen megszakad. Most jó, meleg. Már nem fázom. Újra ott vagyok.
Nyugodt.
És kavargok.
Létezem?

Kocsis „N" Ákos.